Walter és Reimar Horten

A II. világháború kitörésekor Adolf Hitlernek esze ágában sem volt hadba lépni az Egyesült Államokkal, erre azonban “rákényszerítette” őt a japán szövetségese, 1941. december 7-én végrehajtott támadása Pearl Harbor ellen.

A háború első szakaszában a III. Birodalom kizárólag csak a tengeralattjáró flottájával fenyegethette a hatalmas távolságra lévő, hadviselő amerikaiakat. A már gazdasági és ipari hatalomnak számító ország fenyegetésétől tartva, Hitler elrendelte a nagy hatótávolságú stratégiai bombázó repülőgépek hadrendbe állítását, így 1944-ben számos új és már korábban befagyasztott tervezet kapott újra elsőbbséget.

1944 őszén tehát azt a hatalmas és megtisztelő feladatot a német repülőgépipar, hogy hozzanak létre egy olyan nagy hatótávolságú bombázót, mely képes három tonnányi bombával a fedélzetén azt 13 000 kilométer távolságra célba juttatni

A tervezésre kiírt pályázatot a zseniális Horten fivérek nyerték meg, olyan nagy nevű tervezők előtt, mint Junkers vagy Messerschmitt. Az általuk elképzelt repülőgép egy hat hajtóművel ellátott távolsági bombázó volt, mely a Ho-XVIII jelölést kapta. A repülőgép tervrajzai 1944 végére már el is készültek. Az alapvető számítások elvégzése után a Horten fivérek úgy döntöttek, hogy hat darab “Jumo 004B” típusú sugárhajtóművet építenek a jövendőbeli repülőgépbe. Az elképzelések szerint a Ho-XVIII negyven méteres szárnyfesztávolságú sárkánya fából készült volna és a hajtómű-kiömlőnyílásokat a szárnyak felett kívánták kialakítani.

Walter Horten 1929-ben

A Horten fivérek a kész terveket 1945. február 25-én mutatták be az illetékes hatóságnak. A típus kifejlesztése és a kísérleti repülések ütemezése igen merész volt: az első repülőgépnek mindössze hat hónap leforgása alatt, el kellett volna készülnie a Junkers művek támogatásával. Reimar Horten így írt erről életrajzában: “…Utolsó megbízásunkat, mely az volt, hogy fejlesszünk ki egy hat hajtóműves nagy hatótávolságú bombázót, 1945. március 12-én kaptuk kézhez. Azért, hogy szert tegyünk tapasztalatokra a nagyméretű repülőszárnyak területén, azt javasoltam, hogy duplázzuk meg a Ho-III méreteit, ellátva hat darab 640 LE-s tolólégcsavarral. Erre azért volt szükség, hogy 20 órán keresztül képes legyen tartósan 500 km/órás sebességgel repülni, és emellett még néhány bombát is szállíthasson. Egy ilyen gép hasznos lett volna az észak-atlanti háborúban. A hivatalos ellenérv az volt, hogy ‘ A mi bombázóink már képesek 500 km/órával repülni! ‘ A megrendelés a repülőgépre annak ellenére megérkezett, hogy a vitánk az előzetes árkalkulációról még be sem fejeződött. A gyártás 1945 áprilisában kezdődött Kahlaban, Weimar közelében.” A tervek szerint akár még atombombát is szállíthatott volna a hatalmas bombázó New York, vagy Washington fölé. Az amerikaiak szerencséjére, sem az atombomba, sem pedig a repülőgép nem készült el a háború végéig.

Walter és Reimar Horten az általuk tervezett Ho-I mellett.

A Horten fivéreknek nem ez a tervezet volt az első és egyben utolsó munkájuk a “csupaszárny” repülés területén.

Reimar Horten már 14 évesen meg volt győződve arról, hogy a jövő a repülésben, a “csupaszárny” szerkezeteké és ez a gondolat meghatározta további munkásságukat. A fivérek azonban nem voltak feltalálói a repülőszárnyaknak, hiszen azok már léteztek sárkányok és vitorlázógépek formájában a motoros repülés 1903-as megindulásáig is. Mindamellett ők voltak a legcéltudatosabbak ezen a területen, hisz pályafutásuk során nem is terveztek mást, csak “csupaszárnyakat”, németül “Nurflugel”-eket.

(Folytatjuk!)

Forrás: Walter G. Scott: Forradalmi konstrukciók

Vagabund kiadó