A III. birodalom vezetői a harcok végső szakaszában, amikor már minden józan gondolkodású ember felismerte, hogy a háborút elvesztették, akkor jött az ötlet a Volksjäger megalkotására.

Az új típust rendkívül gyorsan kellett megtervezni és legyártani. A gép elsősorban a stratégiailag kevésbé fontos fából készült, mivel a háború utolsó szakaszában már hiány volt fémekben és azt más repülőgéptípusok gyártására visszatartották , ennek ellenére a He-162 lett a Tengelyhatalmak leggyorsabb első generációs vadászgépe. A Birodalmi Légügyi Minisztérium által hivatalosan a Volksjäger nevet kapta, a gyártási programban viszont a “Salamander” fedőnevet használták, a Heinkel gyár pedig a “Spatz” (“Veréb”) nevet adta a repülőgépnek.

HEINKEL He-162 FEJLESZTÉSE:

Amikor az U.S.A. 8. Légiereje 1944 elején újraindította a náci Németország elleni bombatámadásait, a bombázókat már a nagy sebességgel és hatótávval rendelkező P–51-es “Mustang” vadászgépek kísérték. Ez gyökeresen megváltoztatta a légi hadviselést. Korábban a német vadászgépek szabadon és szinte bűntettlenül támadhatták a szövetséges bombázó kötelékeket. A kísérő vadászgépek megjelenése miatt a Luftwaffe több módosítást hajtott végre légiflottájában, hogy erősítse a védelmi képességeit. A nehéz gépágyúk beépítése ugyan növelte a tűzerőt, de korlátozta a repülőgépek teljesítményét, és az új amerikai vadászgépek mellett a német Bf-109-esek reménytelenül elavultnak mutatkoztak.

1944 április végére a “Jagdwaffe” (vadász erők) erejét megtörték, sok ász pilóta odaveszett a harcok alatt. A gépek pótlása akadozott, így a Luftwaffe képtelen volt betömni a védelemben ütött réseket. Mivel egyre kevesebb harcképes német gépet voltak képesek kiállítani a szövetséges bombázók ellen, a munka nélkül maradt amerikai vadászgépek a német repülőtereket, vasutakat és a közúti csomópontokat szisztematikusan kezdték rombolni. A Luftwaffe számára a hadianyag-ellátás lett a legkomolyabb probléma: a repülőgépek harcképes állapotban tartása szinte lehetetlenné vált, és a nagyobb szabású hadműveletekhez egyre nehezebben sikerült elegendő üzemanyagot biztosítani.

A probléma megoldását a Luftwaffe vezetésében két merőben eltérő nézetet valló csoport szorgalmazta. Az egyik (Adolf Galland, a vadászrepülők tábornoka vezetésével) amellett érvelt, hogy a légifölényt kizárólag csúcstechnikával lehet kivívni, és azt követelte, hogy minden erővel növeljék a Messerschmitt Me-262 gyártását, még azon az áron is, hogy ez más repülőgéptípusok gyártásának a rovására mehet.

A másik csoport szerint nem ez szolgálná a megoldást. Azzal érveltek, hogy a csúcstechnikának számító Me-262-es Junkers Jumo 004 hajtóművei és a futóműve hírhedten megbízhatatlanok voltak, így az adott logisztikai helyzetben többet állnának a földön soha meg nem érkező tartalék alkatrészekre vagy a beszerezhetetlen üzemanyagra várva. Ehelyett azt szorgalmazták, hogy egy olyan új konstrukció készüljön, amelynek előállítási költségei elég alacsonyak ahhoz, hogy ha egy repülőgép megsérülne vagy elhasználódna, egyszerűbb lenne azt inkább leselejtezni. Ezzel meg is született az “eldobható vadászgép” koncepciója.

Míg Galland tábornok és a Luftwaffe főtisztek egy része ellenezte a könnyű vadászrepülőgép ötletét, addig Hermann Göring birodalmi marsall és Albert Speer fegyverkezési miniszter erőteljesen támogatta azt. Természetesen Göring és Speer kezében volt a döntés joga, így pályázatot írtak ki Volksjäger (“Népi vadászgép”) néven egy együléses sugárhajtású vadászgépre, amely megfelel az olcsó és gyors tömeggyártás követelményeinek.

(Folytatjuk!)

Forrás: wikipedia