Bencsik és Baráth főhadnagyok első géppuskalövészete Nagyvázsonyban:

“…1979 tavaszán már ütemesen folyt az előrehaladó kiképzésünk, amelynek során eljutottunk a harci alkalmazási (lövészeti) feladatok végrehajtásához nappal jó időben. Nagyvázsonytól északra, a kialakított repülőtéren kívüli leszállóhely nyugati szélében rendeztük be magunknak lőteret, géppuskalövészeteink végrehajtásához. A lőtéri repülésvezető az Edwárd-hegy tetejéről irányította a fedélzeti lövész helikoptervezetőink próbálkozásait az ellenséges cél (tehergépkocsikat imitáló paravánok) szitává lövésében.

Azon a napon Baráth Józsinak azt a feladatot szabta meg a századparancsnok, hogy a fedélzeti géppuska alkalmazásával, rövid sorozatokkal mérjen ismételt tűzcsapásokat az úrkúti úttól nyugatra kb. 600 méterre haladó gépkocsioszlopra. Az adott feladatban engem jelölt ki gépparancsnoknak. A parancs az volt, hogy 30-50 méter terep fölötti magasságon, 250°-os irányon, 200 km/óra haladó sebességgel közelítsem meg a célkörzetet. Tartsam a rádió-kapcsolatot a lőtéri repülésvezetővel, illetve irányítsam az operátor tevékenységét, vagyis adjam ki a tűzparancsot az operátoromnak, miután felderítettük, azonosítottuk és kb. 1000 méterre megközelítettük az ellenséget.

Baráth Józsi célzott és minden bejövetelből szorgalmasan lődözte az ártatlan paravánokat. Végrehajtottunk öt-hat sikeres támadást. Baráth főhadnagy begyakorolta magát a géppuska kezelésében, a célzásban és a meghatározott terepszakaszokon való tűzmegnyitásban. Nekem is nagyon tetszett a produkciója. Meg is irigyeltem a pontos találatokat és támadt egy ötletem.
Rákérdeztem az operátoromra:
– Te Józsi! Szerinted maradt még lőszerünk?
– Kell még lennie, mert elég rövideket lőttem.
– Józsi, hadd lőjem ki én a maradékot, oké? Magamhoz veszem a géppuskát, jó?
– Oké, csináld – egyezett bele a szabálytalanságba Józsi, ugyanis ez az ő feladata volt neki kellett volna ellőnie a 400 lőszerből álló teljes javadalmazást.

Megegyezésünk alapján a következő támadó manőver előtt magamhoz vettem a géppuska irányítását és a célzókészüléken beállítottam a 800 méteres távolságból való tűzmegnyitáshoz előírt vonásértéket. Miután a lőtéri repülésvezető engedélyezte a következő támadást, 1000 méterről rátettem a szálkeresztet a középső cél közepére, majd 800 méteren rányomtam a botkormányon a tűzvezérlő gombra.

Óriási élményeket éltem át! Ugyanis a négycsövű “halálosztó” 4000 lövés/perc tűzgyorsasággal ontotta magából a nyomjelzős lövedékeket, amelyek csóvája a helikopter orrától a célokig tartott. Lövészem a rövid sorozataival jól takarékoskodott, mert benn maradt a tárban legalább 250 skuló és én azokat egy hosszú, 3-4 másodperces sorozattal lőttem a cél irányába! Nagyon stabilan tarthattam a célon a gépet, mert az összes lőszer talált, illetve felszántotta a cél mögött lévő terepet. Ekkor jött a második élmény: a sok-sok lőszer – a lapos szög miatt, gurulatot kapott a köves talajon – és óriási tűzijátékot imitált, mikor 40-50 méter magasra is felpattanva, szanaszét fröccsent a cél mögött.

Álmélkodva néztem a sosem tapasztalt látványt, és ezért természetesen elkéstem a támadásból való kifordulással. Nem akarván belerepülni a saját visszahulló lövedékeimbe, szűkítettem a bal irányú fordulót, ahogy csak bírtam! No, ezt nem kellett volna! Az intenzív kormánymozdulattól a gép földközelben ún. “felkapás” jelenségbe esett: önkényesen elkezdte növelni a bedöntés szögét 60°-ig és ejtette a fordulatszámát is, miközben lassan veszítette a magasságát! A forgószárny tehermentesítésére az állásszög csökkentésével nem volt lehetőségem, mert már így is 15-20 méteren voltunk a terep fölött. A botkormányt ütközésig kitérítettem jobbra, amire persze a “nagy orosz vas” fittyet hányt és tovább folytatta a süllyedő bal fordulót! A halálfélelemtől égnek állt a zajvédő sisakjában a hajam, de többet nem tehettem a túlélésünk érdekében. A helikopter meg tette a dolgát: mikor elfordult a harci iránytól kb. 90°-ot, lassan kezdte kivenni magát a bedöntésből és 4-5 méteren megállt a süllyedése, kezdett vízszintesen repülni, mint aki jól végezte dolgát.

Óriási szerencsénk volt, mert a célterülettől balra lejtős volt a terep és ennek köszönhetően az ideiglenesen kormányozhatóságát vesztett helikopter forgószárnya nem kaszált bele a földbe! Meg kell jegyeznem, hogy a lőtéri repülésvezető mindebből semmit nem vett észre, kívülről úgy tetszett, mintha a manőver szándékos és végig vezetett lett volna. Csak mi ketten tudtuk, hogy az “őrangyalunk” akkor is velünk volt és kihúzott minket a slamasztikából, amelyet a szabálytalan improvizációval okoztunk magunknak!…”

Bencsik nyá. alez. “élménye”.