Az elmúlt napokban sokszor gondoltunk arra, hogy te erős és fiatal vagy még. Hittük, hogy közismert szívóságoddal, akaraterőddel, élni akarásoddal legyőződ, amit a sors kegyetlensége rád mért.


Nehéz elfogadni az elfogadhatatlant, hiszen nemrég még együtt róttuk a végtelen kék eget, együtt láttuk el hivatásunkat, tetted a dolgodat. Nem akartál hős lenni, még is az lettél. Életed minden perce példa volt az emberségre, a hivatás- és kötelességtudatra, a szakmai alázatra, az embertársaid iránti megértésre, segíteni akarásra. Nehéz átadni azt az érzést, ami a halálod híre után bennünk kavarog, mert megszólalni nehéz, de még nehezebb megtalálni a megfelelő szavakat.




Ha számunkra ilyen fontos, szeretett ember meghal, akkor olyan gondolatok futkároznak a fejünkben, amit nem tudnánk olyan gyönyörűen kiadni magunkból, mint Kosztolányi Dezső azt egyik általam sokra tartott versével tette, szavakba öntve az elmúlás örök fájdalmát és a lehetetlen elfogadhatatlan tényét.

Jani!
Repülj helikoptereddel a boldog vadászmezők felett, emléked megőrizzük.
Ezzel a verssel búcsúzunk tőled.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt
, hol nem volt a világon egyszer.




Köszönet Botta Andrásnak, hogy szavakba öntötte fájdalmunkat.