Maga az A-90-es gép három hajtóműves alsószárnyas kialakítású. Ennek a gépnek is volt egy kicsinyített személyzet által vezetett modellje amelynek SM-6 volt a típusjele.  

A típus hasonlóan a KM-1-hez T vezérsíkokkal épült, aminek a csatlakozási pontjához építették be a Kuznyecov NK-12M turboprop menethajtóművet. Ez jól bevált típusnak mondható, hiszen ilyen van felszerelve a Tu-95, Tu-114, Tu-142, és az An-22 gépekre is, de ilyen hajtja a Zubr osztályú légpárnás hajókat is. A hajtómű koaxiális ellenforgó négyágú légcsavarokat hajt meg 15000 lóerővel, s ezzel a világ legerősebb légcsavaros gázturbinájának számít. Az induláskori felhajtóerőt itt is sugárhajtóművek adják igaz itt csak két darab. Ezeket a Kuznyecov NK-8-2M típusú motorokat az orrba építették be. A levegőt a pilótafülke előtt a géporr tetején kialakított nyíláson szívja és a törzs két oldalán a szárnytő előtt a szárny felső felületére irányítva fújja ki egyenként 10,35 kN tolóerővel. A gép szárnyának fesztávja 31,5 méter törzshossza 58,1 m volt. A gép 16 m magas volt s törzs belsejében 3,3 m szélességben 28 t hasznos terhet vagy 300 utast tudott szállítani. Igen érdekesnek mondható a rakodási lehetőség megoldása ugyanis az orrot a pilótafülke s a harci rész után oldalra ki lehet nyitni s így a törzs teljes átmérőjében szabaddá válik. A rakodható terület legelején két darab rámpa lenyitására van lehetőség, ami mind a kirakodáskor mind berakodáskor hasznos. A gép legnagyobb felszálló súlya 140 tonna, amivel a vízfelszín felett 4 méteren 350 km/h-val tud haladni. A harci rész talán egy kis magyarázatra szorul. A gép mondhatni természetesen elsősorban katonai felhasználásra készült s az elképzelések szerint a tervezett RSzD 10 (NATO szerint SS-20) középhatótávú rakétarendszer vízi rakétaszállító eszköze lett volna.  Ezért elsősorban önvédelmi célokra felszerelték egy forgatható toronyba szerelt 41 mm űrméretű gépágyúval. A navigációs és célfelderítő radart egy árbocra rakták a lövegtorony mögé. Ebből több darabot építettek a filmfelvételek tanulsága szerint különböző rakodási s egyéb próbákat is végrehajtottak vele.

         A harmadik típus egy kifejezetten harci gép volt. A keresztségben a Luny (Héja) nevet kapta.

 A megbízást 1970-ben kapták s a tervezést V. V. Szokolov főkonstruktőr vezette. A cél egy sekély part menti vizeken is jól közlekedő hajók elleni nagy tűzerejű jármű volt. A teljesen új utakon járás és a számtalan megoldandó probléma miatt a tervezés és kísérletezés vagy előtanulmány készítés után 1980-ra alakult ki a véglegesnek mondható terv. Az építés még a végleges tervek elfogadása előtt elkezdődött a Volga-torkolatánál lévő üzemben. Miután a gép műszakilag elkészült 1986. július 16.-án vízre bocsátották s átvitték Kaszpijszkba ahol is felszerelték a fegyverzetét. Ezzel 1987-ben végeztek s az év márciusában megkezdődtek a két évig tartó rendszerpróbák, amit a tervezőiroda felügyelt. Az állami átvétel 1989 decemberében történt mivel a gépbe épített igen bonyolult fegyverrendszer integrálása nehéz s sok problémát felvető művelet volt. A fegyverrendszer alapja hat darab Masinosztrojenyie 3M80 Moszkit (NATO-jelzés: SS-N-22 Sunburn) irányított hajók elleni rakéta. Ezeket három sorban párosan a törzs tetejére fixen beépített indítócsövekben helyezték el. A csövek 15 fokos szögben álltak s mindegyik végére a rakéták tűzcsóváját oldalra elterelő lemezt raktak. A tűzvezető állomás az első pár indítócső alatt van s szemből elég érdekes képet mutat a három kis ablak, ahogy kikandikál a rakétakonténerek alól.

 A célfelderítő és tűzvezető radarokat három r8 m hosszú 44 m szárnyfesztávú s felépítésében kis eltéréssel a KM-1 elrendezését követte. Az eltérés az volt, hogy a rakétakonténerek miatt a függőleges vezérsíkra nem lehetett felszerelni a menethajtóműveket azért a hajtást is az első pilonon elhelyezett oldalanként 4-4 Kuznyecov NK-87 sugárhajtómű végezte. Az orrban volt a navigációs radar s egy teljesen újfajta vezérlési rendszert is kapott a gépsárkány. A gép indulótömege 400 tonna volt s ezt a súlyt 550 km/h-val 3000 kilométerre tudta elvinni egyetlen feltöltéssel. A gép, mint már írtam 1989 decemberében került államilag átvételre s a következő két évét próbaszolgálatban töltötte. Ezalatt a két év alatt vizsgálták a rendszereit s több rakétaindítást is végeztek róla a legkülönfélébb sebességeken.

A próbák alatt elkezdték a következő példány építését, de a birodalom széthullása és az azt okozó gazdasági válság megpecsételte sorsát.  Miután kiderült, hogy a második példány nem kell a katonaságnak megpróbáltak új hasznos funkciót keresni neki. Mivel a szerkezet sok mindenre alkalmas (lenne) kerestek neki a polgári életbe is jó eladható funkciókkal ellátott járművet kreálni. Ez lehet(ne) tengeri mentő (bajba jutott hajókat illetve azok személyzetét kimenteni lezuhant repülők túlélőit menteni), tűzoltás, szállítás, esetleg a parti őrség feladatainak ellátása vagy a tengerbe leszállt űrkabinok beemelése. Bár ez a leszállási mód inkább az USA technológia gyermeke, de ebből is látszik, hogy nem kizárólag saját hasznosításra gondoltak. Tekintve hogy ezek reális célok voltak elindították a Szpaszatyel (Mentőhajó) programot V. N. Kirilovics akkori főkonstruktőr irányításával. A második gépből kiszerelték a már beszerelt fegyvereket s azok rendszereit majd elkezdték a polgári változat kialakítását. A gépet kétszintessé alakították majd a felső szintre egy műtővel ellátott kórházat alakítottak ki. De megoldható lett volna kb. 300 ember szállítása is.

A befejezést azonban itt is megakadályozta a pénzhiány s a gép azóta is elkészületlen. Később egy amerikai-orosz vegyesvállalat is próbálkozott a gépek eladásával és gyártásával, de eddig számomra érthetetlen módon nem jártak eredménnyel.  Akit esetleg érdekel a téma bővebben az a google keresőbe beírt “ekranoplan”  szóra sok érdekes képet találhat.

A cikk a Haditechnika újságokban leközölt cikkek s adatok felhasználásával készült ami a http://sry.atw.hu/cikk42.htm címen megtalálható.