1964-ben azonban a NASA a vízre-szállás koncepciója mellett döntött, így mindhárom tervezet dugába dőlt. Rogallo szerkezetéről azonban tudomást szereztek a vízisízők, akik végül is sportcélra kezdték alkalmazni. Innen indult a sárkányrepülő sport.
Ezalatt Domina Jalbert Parafoil-ja is kezdett beérni, azonban a Rogallo-féle sárkány népszerűsége kezdte kiszorítani azt. A 70-es és a 80-as évek így leginkább a sárkányrepülés látványos térhódítását szemléltette. Azonban a Parafoil is megtalálta a számítását; forradalmasította az ejtőernyőzést, az irányítható, légcellás ernyő, magyarul a „paplanernyő” kialakulásával. A Ram Air Design segítségével a paplanernyősök már nem csak irányíthatták ejtőernyőiket, hanem az ernyőjük szárnyforma kialakítása miatt már vízszintes sebességgel is rendelkeztek.Ez magával vonta azt a tényt, hogy így már volt valamilyen /csekély/ siklószámuk is.

Így történhetett meg, hogy az ejtőernyősök kipróbálták szerelésüket dombokon, hegyvidéken is, hátha megspórolják a repülőgépes felszállítás költségeit. Az első Parafoil-ernyők csekély siklószáma nem sok repülési lehetőséget rejtett magában, így növelték a légcellák számát, míg a cellák keresztmetszetét csökkentették. A zsinórok átmérője is csökkent, miközben a zsinórozás technikája is fejlődött, egyre jobb siklási képességekkel rendelkező ernyőket kaptak, amikkel már képessé váltak a dombról való start után egyre tovább a levegőben maradni.

De ne szaladjunk ennyire előre. A Manual magazinban, egy ejtőernyőzéssel foglalkozó szaklapban megjelent egy cikk, „lejtőn szárnyalás” címmel, Dan Poynter-től. Ez a cikk ihlette meg azt a három jó barátot, név szerint; Jean-Claude Bétemps, André Bohn és Gérard Bosson, akik végül 1978 júniusában a Mieussy-beli Pertruiset-hegyen történelmet írtak /Franciaországban/. Méghozzá siklóernyős történelmet, habár akkor ezt még Parapente-nek (a francia „pente” sző, magyarul meredek) hívták, csak később lett az angol „paragliding” az általánosan elfogadott. Bétemps startolt először, egy 24 m2-es Stratocloud-al, majd André Bohn követte, Végül Gérard Bossom. 100 m-t repültek, de ez is elég volt, hogy a ram-air konstrukció bebizonyítsa; képes repülni.

Bossom idővel iskolát alapított és a starttechnika is sokat fejlődött. A hagyományos belefutó start 1980-környékére datálható, előtte az ernyőket még nem a felső-vitorlára, hanem az alsó-vitorlára fektették. Így azonban a cellák elég rosszul töltődtek, startsegítőkre volt szükség.

Az iskolába egyre több hegymászó is jelentkezett, akik sokszor híres hegyekről startoltak, miután megmászták azt. Ezzel egyre többször megtöltötték a hegyi sporttal, valamint a repüléssel foglalkozó magazinok oldalait. Ezzel elég komolyan népszérűsödött az új sport.

1985-ben a Pertruiset-hegyen Richard Trinquier 5 órát és 20 percet lejtőzött amivel új rekordot állított fel.

Ekkoriban már özönlöttek az új sport iránt érdeklődők. Közöttük volt Laurent de Kalbermatten is, akinek igencsak megtetszett a siklóernyőzés, de hamar megtapasztalta, hogy az akkori ernyők még komoly gyermekbetegségekkel küzdenek. Ilyen volt a nehéz start, meg a gyenge teljesítmény. Viszont mindezek ellenére méregdrágák voltak, hát komoly üzleti lehetőséget látott bennük.
Összeállt a morges-i Gautier gyárral, ahol elkezdtek kikísérletezni egy könnyebben startolható, jobb teljesítményű ernyőt. Az új ernyő nagyon sikeres lett, mi több többen is megirigyelték a sikert és mások is belevágtak a siklóernyő-fejlesztésbe/gyártásba. Egyre nyíltak az újabb iskolák is, mígnem 1989-ben megtartották az első világbajnokságot az osztrák Kössen-ben.

Köszönet Zvada László úrnak a cikk megírásáért.

Felhasznált irodalom:
– Wikipedia
– “David Barish, The Forgotten Father of Paragliding”. Flyaboveall.com. Retrieved 2010-05-18.
– Jean-Claude Bétemps: “J’ai inventé le parapente”
– Northwest Paragliding – The Early Days
– US Pat. 2734706 – Filed October 17, 1952.
– Walter Neumark, “The Future of Soaring”, Flight magazine, 14 May 1954
– “History of Paragliding”. Circlinghawk.com. Retrieved 2010-05-18.

Forrás: pg.5mp.eu