Kimondottan a Szovjetunió Haditengerészetének kifejlesztett, speciális teherszállító határfelület-repülőgép az A–90 Orljonok, (Орлёнок, magyarul „sasfióka”) melyet a szovjet Központi Szárnyashajó Tervezőintézetben terveztek az 1970-es években. A gép tervezője Rosztyiszlav Jevgenyjevics Alekszejev. Ez a szerkezet lett a világ legelső hadrendbe is állított ekranoplánja. A járműnek mindössze csak öt példánya épült meg. A típust 1993-ban kivonták az Orosz Haditengerészet állományából.

AZ A-90 FEJLESZTÉSE:

A típus nem nevezhető hagyományos értelemben vett repülőgépnek, amelynek szárnyán keletkező felhajtóerő lévén emelkedik a levegőbe, hanem az úgynevezett határfelület-repülőgép, mely a “párnahatás” elvét érvényesítve képes a levegőbe emelkedni. A kis kiterjedtségű, speciálisan erre a célra tervezett szárnya alá szorul be az alapvetően meleg levegő, amelyet a szárnyprofil által létrehozott felhajtóerő is segít. Azonban a párnahatás nélkül nem lenne képes repülni, ezért a repülési magassága meglehetősen kicsi. Csak a felszínközeli repülésre alkalmas repülőgép.

A Szovjetunió haditengerészeti parancsnoksága az 1960-as években komoly érdeklődést mutatott a nagy sebességű és nagy hasznos terhek szállítására alkalmas repülőgépek iránt. A Központi Szárnyashajó Tervezőintézet egyike volt azon tervezővállalatoknak, amelyek ezen titkosnak minősített kutatóterületeken tevékenykedett, melyekről a mai napig is csak meglehetősen kevés információ jutott napvilágra a Szovjetunió szétesése óta.

Rosztyiszlav Alekszejev főkonstrüktőr több kísérleti változattal is foglalkozott már az 1960-as években, melyek közül a Lun-osztályú ekranoplánt (Лунь, más nevén a Projekt 903) meg is építették. Az 1970-es évek elején a tervezőcsapat egy közepes méretű szállítógépen dolgozott, melynek a „sasfióka” becenevet adták (Орлёнок). Az első példányt SZ–23 jelzéssel látták el, amelyet a Volga folyón teszteltek 1972 őszén, majd a következő évben szétszerelték és átszállították a Kaszpi-tengerre a tesztsorozat folytatásához. Két évvel később, 1975-ben a gép összetört, melyet az elvégzett vizsgálatok szerint a testben alkalmazott ötvözőanyagok elégtelen minősége okozott. A többi megépített példányban különféle anyagokkal tovább kísérleteztek, az optimális anyaghasználat megtalálása érdekében.

Összesen öt példánya épült meg (a 4-ből 1 db teljes átépítésével):

1. Egy nem repülő, statikus tesztekre használt gép, melyet később szétvágtak.
2. SZ–23, repülési tesztekre használt változat, amely 1975-ben összetört.
3. SZ–21, amely az SZ–23 újjáépítésével született, 1978-ban fejezték be, egy 1992-es repülőesemény során megsemmisült.
4. SZ–25, 1979-ben készült el, 1993-ban kivonták.
5. SZ–26, 1980-ban készült el, 1993-ban kivonták.

Az A-90-es katonai szolgálatba 1979-ben állt. A közepes hatótávolságú RSZD–10 Pionyer (NATO-kódja: SS–20 Saber) rakéta vízi szállítóeszközeként is alkalmazni kívánták, erre azonban tömegesen nem került sor az aktív és megépült példányok csekély száma miatt (3 db). A három prototípus üzemeltetésében szerzett kedvező tapasztalatok, jótékony hatással voltak a szovjet hadvezetésre: a Szovjetunió akkori védelmi minisztere Dmitrij Fjodorovics Usztyinov támogatta az ekranoplán – köztük egy 120 darabot számláló A–90-flotta – felállítását, azonban a miniszter 1984-es halála megpecsételte az Orljonok flotta tervezetét. Az új védelmi miniszter, Szergej Leonyidovics Szokolov lezárta az A-90-es projektet és a felszabadult összeget a hadászati atomtengeralattjáró-flotta fejlesztésére fordították. A három még megmaradt és rendszeres szolgálatot teljesítő prototípus – az SZ–21 (1992), SZ–25, SZ–26 – 1993-ig szolgálatban maradt. 1993 után két gépet még 2007-ig a Kaszpi-tengeri tengerészeti bázison tároltak, ugyan már csak bontott állapotban. 2007. májusában megkezdték a gépek felúsztatását a Volga folyón, így azok a moszkvai haditengerészeti múzeumba kerültek.

(Folytatjuk!)

Forrás: wikipedia