1958-re elkészült a reaktor egy példánya, melyet földi tesztekre szántak. Ezt egy Szemipalatyinszk közeli repülőtéren próbáltak ki. Első alkalommal 1959 első felében aktiválták a reaktort, majd csak ezek után került sor a 7800408 gyártási számú Tu–95M-ből átalakított, hagyományos üzemű légcsavaros gázturbinákkal felszerelt Tu–95LAL repülő laboratóriumba történő beépítésére.

A géppel először csak földi teszteket végeztek, majd 1961-re sikerült azt repülőképes állapotba hozni. Az atomreaktort a gép törzsében, a törzs–szárny csatlakozás mögött helyezték el. A reaktor nagy mérete miatt mind a törzs alján, mind a tetején egy kidudorodó púp volt. A reaktort úgy helyezték el, hogy az a szereléshez a törzsből alul leereszthető legyen.

A fejlesztési program részeként csak az atomreaktorral ellátott, de hagyományos légcsavaros gázturbinákkal felszerelt kísérleti a Tu–95LAL típusjelet kapott repülőgép készült el. A Tu–95LAL géppel 1961 május–augusztus között összesen 34 alkalommal hajtottak végre kísérleti repülést. A reaktor a repülések egy része alatt működött, máskor deaktivált állapotban volt. A tesztrepülések elsődleges célja a működő reaktor jelentette sugárzás, illetve a sugárvédelem hatékonyságának a tanulmányozása volt. A pilótafülkébe ezért sugárzásmérő műszereket szereltek be, melyekkel a személyzetet ért sugárterhelést mérték.

A programban a következő lépcső a Tu–119 megépítése lett volna, mely szintén a Tu–95-ön alapult, de a két külső, hagyományos üzemű Kuznyecov NK–12M légcsavaros gázturbinák mellé a szárnyakon a két belső hajtómű helyére már a nukleáris üzemű Kuznyecov NK–14A beépítését tervezték. A hajtóművek beépítése után, a tervek szerint 1974-ben került volna sor a gép felszállására. A későbbiekben pedig mind a négy hajtómű az atommeghajtású Kuznyecov NK–14A lett volna. A Tu–119-es technológiáját felhasználva a későbbiekben a Tupoljev-tervezőiroda a Tu–114-en alapuló tengeralattjáró elhárító repülőgép kifejlesztését is tervezte. A Tu–119 fejlesztési programját azonban a kor technikai szintjén megoldhatatlannak látszó műszaki problémák, a magas fejlesztési költségek és a nem elhanyagolható biztonsági kockázatok miatt nem tartották életképesnek. A felsorolt nehézségek miatt a programot az 1960-as évek végén törölték, így a nukleáris üzemű hajtóművek alkalmazására és a Tu–119 megépítésére már nem került sor.

A nukleáris üzemű Kuznyecov NK–14A hajtómű tervezése a Tu–119 fejlesztésével párhuzamosan folyt. Az NK–14A hajtómű működése lényegében a hagyományos, kerozin üzemű légcsavaros gázturbinákéra hasonlított. A legfontosabb különbség az volt, hogy a gázturbina-ciklus során a hőbevitelt nem a hagyományos gázturbináknál alkalmazott kerozin elégetése biztosította, hanem a repülőgép atomreaktora által termelt hőt egy hőcserélőn keresztül juttatták volna be a sugárhajtóműbe.

FŐBB ADATAI:

személyzet: 8
maximális sebesség: 920 km/h
hatótáv: 15400 km
szolgálati csúcsmagasság: 12000 m
hossz: 46,17 m
magasság: 12,5 m
szárny fesztávolság: 50,04 m
szárny felület: 283,7 m²
üres tömeg: 90000 kg
maximális felszálló tömeg: 172000 kg
hajtómű: 2x NK-12M + 2x NK-12A
teljesítmény: 2x 15000 Le + 2x ?

Vége!

Forrás: wikipedia